ez még télen volt, amikor összevesztünk nagyon .. emlékszel ?

én sosem fogom elfelejteni




mindig jön, ha kell, ha nem. ha fúj, ha szakad, mindig ott van. talán eddig is mindig is ő kellett volna. mindig hiányzott valami, mindig üres volt és silány. jöttél, nem hoztál sokat, nem mutattál sokat magadból, nem árultad el ki vagy te valójában, ki lakozik benned kivel beszélek igazán, kinek a szemébe bámulok kinek a kezét fogom és szorítom olykor-olykor. rám hagytad. és ekkora utazást és felfedezést, a fejedben kutatást, a lelked kulcsának keresését... sosem volt ehhez szerencsém. így, ilyen erősen és alázatosan a másikba látni, olvasni benne, akár egy nyitott könyv. sohasem vártam a másiktól sokat. sohasem akartam, felszakítani a mély sebeit, sohasem akartam a múltban vájkálni. te jöttél, mint akinek nincs más, jobb dolga mintsem az én múltam kutatni beleásni magad elmerülni benne és megérteni.

és most. köszönöm ezt neked. hogy ilyen durván és egyértelműen a tudtomra adtad e nélkül semmire se számíthatok. mert durva volt és fájt. hogyan lehet az, hogy ha én nem kívánom, ho más kitegye elém azokat a lapokat, amit nem akart, te pedig ezt követelted tőlem. nem értettem mire föl, dacból és büszkeségből majdnem eldobtalak. hát, menj utadra, ha így kellek, nekem te így nem kellesz. aztán rájöttem. többet veszítenék, mintha beszélnék. de olyan nehéz erről beszélni. valahol örülök, hogy ez nem élőben történt. mert azt hiszem nem tudtam volna kikeverni a tökéletes arckifejezést, egy olyat amiből te mit sem sejthettél volna, mit érzek. képzeld, sírtam is. pedig mennyiszer mondtam már neked, hogy ugye a sírás, csalás. mégis csaltam. csaltam az érzékszerveimmel és most kinyilatkoztatom.

nem várok sajnálatot most tőled. csak azt akarom, hogy tudd ez mennyire fontos volt. mennyit fordult ettől az életem. egyszer nem úgy történtek a dolgok, ahogy én akartam. és most milyen érzés ez, igazán felemel. olyat mutattál, amit nem ismerhettem volna meg. mindig is fél életet éltem. mindig is gyáva voltam mindenhez, és mindenkihez. és most jöttél, felforgatsz mindent körülöttem, a szerelmemet akarod titkon, én is a tiéd, de nem beszélünk róla. folyton rá hagyjuk, ahhoz sok idő kell. és tényleg sok idő kell hozzá. mégis megjelensz a semmiből valahol vártalak, valahol mégse, nem rád számítottam. tudtam is, hogy jönni fog, mindig jönnie kell valakinek, aki majd ezt mind megteszi. de mégse rád. másképp jöttél, mást hoztál, mást mutattál. én meg felkészületlenül. gyereknek érzem magam és lesütöm a szemem amiért így tudtam és éreztem mindig is. tudtam valahol nagyon mélyen, nem vallottam be magamnak, hogy ezzel így nem stimmel valami, valahol el van törve a kapcsolat, amit én nem hagyok kibontakozni. azt hittem mindig is, ez így jó, mindkét félnek, ez a halk csendben maradás, másik mellett elnézés. úgy érzem most bölcsebb lettem. nem kezdődött el teljesen, nem vagyok a közepén, messze van a vége, a teljesség vége, nehéz is lesz, fájni is fog, mégis hálám érte.