a péntekem mindig rohanásból áll
rohanok álmomból a valóságomba
valóságomból a gondolataim rántanak ki
kívülről nézem magunkat
ülünk a padban, várunk
várjuk hogy a percek egymáson taposva rohanjanak előrébb és előrébb, szabaddá téve számunkra az utat
véget ér a hét, csengetnek ki
mi rohanunk az életünk elől, vagy éppen utána
emberfüggő
kedvfüggő
pillanatfüggő
engem a vonat vár, nem az életem .. az életem mindig velem van, csak nem mindig élek vele .. akár a boldogság .. mindig velem van az érzés, csak a lehetőséget nem kapom meg mindig hogy át is éljem
hideg van
sétálok az andrássy úton
körbevesznek életek
mindegyik mellett elmegyek
nem figyelek
várom hogy zöld legyen
várom hogy legyen valami
hogy jöjjön a cukrosbácsi és raboljon és mondja hogy minden rendben lesz, egy jobb helyre visz, ahol már mindenki ott van, akit szeretek, hogy kiderüljön róla, nem is gonosz, csupán csak szeret meglepetést okozni
hogy valaki megöleljen
hogy valakinek hiányozzak
hogy valaki csakúgy felhívjon és megkérdezze, janka minden rendben van ?
hogy valaki legyen nekem
hogy ne kelljen apám nevével élnem
hogy minden félreértést eldobhassak
hogy végre legyen látszata annak amit művelek
hogy végre észrevedd, te rontottad el és én csak szerettelek volna szeretni, amit te nem engedtél, mert mindig is első helyen álltál magadnak
hiába mondtál bármit is
hiába bíztam benned és vártam hogy várj rám
hogy engem akarj
hiába
és most már két hónapja hogy semmi
abszolut semmi
nem keresel
nem kereslek .. minek is ? hogy megint bánts ? hát annál okosabb vagyok
viszont sokkal jobban szeretlek
hat hónap amit soha sem fogok visszakapni
sem időben, sem boldogságban
fizikai jelenléted nélkül boldogabb és élhetőbb emberré tettél
és ezt köszönöm
de a találkozás múlt felül igazán mindent
én azt hittem meghalok egyetlen érintésedért
és meg is haltam, de újjá is születtem azon nyomban, azt éreztem hogy igazán élek
a kalitka amibe zártál nem fogság volt számomra
inkább önként vállalt boldog rabságom
elfelejtettem repülni
elfelejtettem önmgam lenni
és éppen tél közepén engedtél utamra, a kalitkát bezártad én pedig kint ragadtam
taníts meg újra repülni, tanítsd, meg hogy kell élni nélküled
hogyan kell szárnyalni a messzi fellegekben ? hogyan kell nem gondolni rád ?
máshogyan képzeltem
igazán el is feledkeztem rólad kicsit
amikor valaki megint megkérdezte hogy mi van veled ?
ilyenkor inkább nem mondok semmit
minek vennélek a számra, minek mondanék én bármit is rólad
hiszen nem vagyok senkid, nem is tartozom hozzád, a közöspillanatunk és emlékeink is ezt mutatják : )
köszönöm hogy átsegítettél a legnehezebb hónapokon
köszönöm hogy feledtetted velem a fizikai fájdalmat hogy megmutattad az egésznapos kötelező fekvésben is lehet jót találni
és hogy érdemes megtanulni újra járni
köszönöm hogy bántottál hogy nem voltál őszinte
de legfőképpen azt köszönöm hogy reményt adtál mikor azt hittem nincs tovább és hogy majd biztosan tolószékbe kerülök
..............................
megint elkalandoztam, megint neki írtam, sajnálom srácok :\
dehát ez már csak ilyen seb
talán sosem fog begyógyulni igazán
de azért próbálkozom : )
tud valaki adni egy sebtapaszt ??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése