vasárnap, március 28
szombat, március 27
vasárnap, március 14
looking at your photograph, thinking how you make me laugh
you put a sparkle in my eyes, and give me crazy butterflies
my body lingers with your smile, thinking that I just mightve fell
i miss you baby, can you see me, cause it feels like hell
and when youre not around, i need an, i need an, i need you
and when im feeling down, i want you, i want an, i want you
i read your texts that made me smile, but i aint havent for awhile
i know youre sleeping this time zone, but im still staring at my phone
and your always there for me, i even see you in my dreams
my sacrifice, my paradise, my happy ending to the least
every day and every night, im wanting, im wanting, i want you
you put a sparkle in my eyes, and give me crazy butterflies
my body lingers with your smile, thinking that I just mightve fell
i miss you baby, can you see me, cause it feels like hell
and when youre not around, i need an, i need an, i need you
and when im feeling down, i want you, i want an, i want you
i read your texts that made me smile, but i aint havent for awhile
i know youre sleeping this time zone, but im still staring at my phone
and your always there for me, i even see you in my dreams
my sacrifice, my paradise, my happy ending to the least
every day and every night, im wanting, im wanting, i want you
péntek, március 12
énse értem ezt most
a meggátolt impulzus túlárad, és az árvíz neve érzés, az árvíz neve szenvedély, az árvíz neve még az őrültség is: függ az áramlás erejétől, a gát magasságától és tartósságától. a gátolatlan ár simán lefolyik kijelölt csatornáin, egészen a nyugalmas jólétig
*
menj kirándulni a valóság elől, amikor csak kedved támad, és úgy jöhetsz vissza, hogy még a fejed sem fáj, mitoógiát sem kell csinálni belőle
*
*
menj kirándulni a valóság elől, amikor csak kedved támad, és úgy jöhetsz vissza, hogy még a fejed sem fáj, mitoógiát sem kell csinálni belőle
*
csütörtök, március 11
groteszk
ki hazudtolhatna meg, ha azt állítom, hogy átlátszó csalásokkal telített a négybetűs élet több évtizedes vizsgaidőszaka, ahol mindenkinek igaza van ? vagy mindenki téved ?
hétköznapi futkározás az egész, miközben szembenézünk saját korlátainkkal, önmagukat éltető akadályaink tömkelegével, a legyőzhetetlen nehézségek sorozatával, melyek mások által élt hamis énjeink belépői a következő kategória páholyába. alternatív kiút a mocsárból, mert helycsere nélkül maradnánk a pöcegödörben. szegények nélkül nincsenek gazdagok, különbségek nélkül pedig maga a lét is csak illúzió.
miért ?
kérdések tömkelegének őse, az örökre megválaszolatlanul maradt kíváncsiságba merülő felnőttlét költöi, egyszavas értelemkutatója. egy olyan határ, amit az idősebbek húztak meg a náluk fiatalabbakkal szemben, tudtuk ellenére. lehet az ember akárhány éves, mindig lesz egy öregebb, aki jobban tudja, és az ifjabbat ez úgyis kevésbé érdekli.
fenn lehet hordani egy orrot a homlok felett is, de ott csak jobban kilátszik az orrszőrzet.
a világ zöldesbarnából kékesszürkére változik, és hiába látták az öregek, hogyan lesznek a korok egyre sötétebbek, a fiatalok látni vélik a jövőt, amint színesebb lesz a múltjuknál. a felhőtlen gyermekkor kék egén mégis folyamatosan gyűlnek a viharfelhők, az érzékek egy újabb miértje, mely ámulatba ejtően csodálatossá formálja azt az éjszakát, amikor tisztán látszanak a csillagok millióéves múltjai.
unalmas életében az embernek folyton rengeteg dolga van, ami azonban nem elég izgalmas, amennyiben a tétlenség fátyla borul mozgalmasságot nem ismerő napok egymást követő láncára. mint a hideg bilincs, ami fogva tart, nehogy megérintsd az előtted táncoló, gyönyörű női testet. avagy mégsem ? Arról a nőről tudod, hogy megkapod, de utána furamód nem kell már annyira, csak órák, napok, esetleg hetek elteltével, mikor végre megérezted a hiányából áradó unalmat.
csalás !
' nem szép dolog valakit kibeszélni a háta mögött ! ' - mondjuk könnyelműen, mint általában klisék ezreit, persze ezt igazán csak másoktól várjuk el saját magunkkal szemben. mióta is lett ez akadály ? persze, titkokat kifecsegni nem szabad, sem a másik ellen beszélni a háta mögött, de megtiltani ezt csak úgy natúr... ez új ! sőt, inkább hangzik úgy, hogy a kevésbé izgalmas részeket az ember megtartja magának, mert mindegy is, és csak a tartalmasabb pletykákat meséli el. persze általánosítás ez is, de csak mert abból indulok ki, hogy még a jelentősen pletykaellenes emberekre is jellemző a fentebbi.
furcsa dolog az emberi álszentség, mert az ember már észre sem veszi, sokszor nem is tudatosan csinálja. sztereotípiákkal hitegeti magát, hogy mi helyes, mi nem, de ha arra kerül a sor, mégis saját szava ellen cselekszik, és még csak nem is tudja magáról. vicces is tud lenni az ilyen, főleg, amikor értetlenül áll az előtt, hogy az árcába mondják: ' te, barátom, akaratlan hazugságba burkolózva tetteted a náladnál jobb embert ! '
ezer és egy ilyen tulajdonság van a legtöbb emberben, mert szebbnek és nemesebbnek próbálunk látszani annál, amilyenek valójában vagyunk, pedig nem elhitetni kellene a külvilággal, hogy az igazság ellenére is így van, hanem kiszűrni ezeket az életünkből. de mit tehet az egyszeri cselekvő ember, aki bele sem gondol az egészbe ? semmit. tudatlanul menetel tovább, észre sem veszi, hogy minden utcasarkon miniatűr hazugságokat gyárt a világnak, mely már eleve ilyenekkel van tele.
csalás !
oly rengeteg formában gyenge az ember. úgy el lettünk rontva, mintha szándék szerint fogna el a hányinger saját bélműködésünk kudarcaitól. éppúgy mint sikereitől. egyetlen érvágás, és a test reakciója megváltoztathatatlanul pumpálja a vért oda, ahol a legnagyobb gondot okoz, figyelmen kívül hagyva az akaratot. egyetlen őszinte reflexünk az ijedtség, amely megbontja koncentrációt, kizárólag olyankor, mikor égető szükségünk lenne rá. egyetlen érzésünk sincs, mely akár szerelmes izgatottság, akár egyéb félelmeink hatására nem tehetetlenséget sugározva uralkodna el rajtunk.
szeretni csak az nem fél, akinek viszonozzák.
az elme egyébként is csak újabb rozsdás börtöne annak a rövidke életnek, ahonnan állandó jelleggel menekülni próbálunk. elégedetlenek vagyunk a tükörképünkkel akkor is, ha álmaink nőjének rúzsfoltjait törölgetjük arcunkról, mert csak azt a kaján vigyort látjuk a hátunk mögött, melyet sosem hallottunk még röhögni, mégis hisszük, hogy aki ennyire elrontott minket, az kezeit összedörzsölve kárörvend szerencsétlen felfogásunkon.
depresszió mindennek a gyümölcse. depresszió, melynek mértékéből eredően láthatjuk környezetünket a görbe tükör nélkül. depresszió, mely önmagát táplálja.
csalás !
minden ember a saját maga alkotta színészt alakítja, formálja, és még a szinkron sem a valódi gondolatokat tükrözi. örökös verseny folyik az élet felfedezettje címért, pedig a jelölést csak azok kaphatják, akik meg sem jelentek a forgatáson, mert helyette azt a világot bámulták, amelyikben önmagukat meglátták. a valódi önmagukat, smink és világítás nélkül, aszottan, mint a földre pottyant szilva, mielőtt kosárba tennék. ő már nem való a lekvárba. mosatlan rothadás csupán a lehullott, száraz levelek alatt, ázott földbe ágyazódott érték, mert végigélte életét, és nem próbált másnak látszani.
őt irigyelni nemesb, mint galambokkal szállni az égen, majd váratlan ajándékkal illetni az eresz alá merészkedőt. szabadságot megélni lehet önnön parasztságunk felvállalásával, a mások elöl féltve őrzött énünk hasztalan megtörése nélkül is, mert nem megmutatnunk kell a körülöttünk állóknak elnyomott lelkünk öndicsőített másságát, hanem megélnünk azt. és akkor ők sem fordulnának el.
az ember nem olyan állat, aki ne venné fel a földről még az aszott szilvát is, amíg valaki nem lép rá tiszta erőből, mert ami véletlenül nem történik meg, az már csak szándékosan tud.
csalás !
számtalan szúnyog lecsapása, és még több hangya eltaposása után is mi elégedetlenkedünk, ha bennünket nyomnak el, mert többnek tartjuk magunkat a nyolclábú, harapós dögnél, ha félünk is tőle. de még ha nem, akkor is. kiröhögjük a másikat a tükör túloldalán, és arcon vágjuk, ha viszonozni merészeli. ujjal mutogatunk a gyengébbre, akinek az akarata észrevétlenül múlja felül gonosz szándékunkat, mert meg sem fordul a fejünkben, milyen könnyen fakadnánk sírva az ő helyében. az ' ő ' helyében, aki mélyebb bugyrait járta meg a pokolnak, mint ahová bennünket emberséget meghazudtoló gúnyolódásainkért cserébe kívánna. kapaszkodunk felfelé a ranglétrán, és lerugdossuk azt, ki alattunk jár, addig küzdve, míg azokká nem válunk, akik mindenki mást rugdoshatnak. tátongó sebeinket marcangolva epével keveredett vért köhögünk fel, fizikai gyengeségünk ragacsos, vörös hírvivőjét, a halál közelségének piros lámpáját, mely végső figyelmeztetésként arcunkba robban.
' állj meg, Élet! Itt te nem mehetsz tovább ! '
maradunk veszteg, míg azt hisszük, van mit tennünk a továbbiakban, és el akarunk menni, ha úgy érezzük, semminek sincs értelme, de végül úgyis dolgavégezetlen leheljük ki lelkünket, ráhagyva a munkát a pár lépcsőfokkal alattunk kapaszkodó ficsúrra. lenézzük őt is, hiszen többet tapasztaltunk már nála, magasabbra jutottunk, megjártuk a túlvilágot is, és meg sem fordul a fejünkben, hogy alólunk egyszer bárki is fölénk kerekedhet, hogy egyszerre adja vissza, amit tőlünk egy életen át kapott.
meglehet, könnyebb elviselni a gondolatot, hogy mindössze a metafóra tükrözi hibásan a valóságot, és túlságosan belebonyolódtunk a nagy szavak elismerésre éhes halmazába, mert ennél jobb kifogást nem találhatunk arra, hogy úgy folytassuk vesszőfutásunkat, mint eddig is tettük, mielőtt valaki rámutatott volna világunk groteszk voltára.
csalás az egész, de legalább kimondtam, hogy az.
nem másért folyik ez a harc, mint learatni a pillanatnyi eufórikus győzelmet a kultúrálatlanság oltárán, melyhez mindenkinek rengeteg, szép, eredményes csalást kívánok !
hétköznapi futkározás az egész, miközben szembenézünk saját korlátainkkal, önmagukat éltető akadályaink tömkelegével, a legyőzhetetlen nehézségek sorozatával, melyek mások által élt hamis énjeink belépői a következő kategória páholyába. alternatív kiút a mocsárból, mert helycsere nélkül maradnánk a pöcegödörben. szegények nélkül nincsenek gazdagok, különbségek nélkül pedig maga a lét is csak illúzió.
miért ?
kérdések tömkelegének őse, az örökre megválaszolatlanul maradt kíváncsiságba merülő felnőttlét költöi, egyszavas értelemkutatója. egy olyan határ, amit az idősebbek húztak meg a náluk fiatalabbakkal szemben, tudtuk ellenére. lehet az ember akárhány éves, mindig lesz egy öregebb, aki jobban tudja, és az ifjabbat ez úgyis kevésbé érdekli.
fenn lehet hordani egy orrot a homlok felett is, de ott csak jobban kilátszik az orrszőrzet.
a világ zöldesbarnából kékesszürkére változik, és hiába látták az öregek, hogyan lesznek a korok egyre sötétebbek, a fiatalok látni vélik a jövőt, amint színesebb lesz a múltjuknál. a felhőtlen gyermekkor kék egén mégis folyamatosan gyűlnek a viharfelhők, az érzékek egy újabb miértje, mely ámulatba ejtően csodálatossá formálja azt az éjszakát, amikor tisztán látszanak a csillagok millióéves múltjai.
unalmas életében az embernek folyton rengeteg dolga van, ami azonban nem elég izgalmas, amennyiben a tétlenség fátyla borul mozgalmasságot nem ismerő napok egymást követő láncára. mint a hideg bilincs, ami fogva tart, nehogy megérintsd az előtted táncoló, gyönyörű női testet. avagy mégsem ? Arról a nőről tudod, hogy megkapod, de utána furamód nem kell már annyira, csak órák, napok, esetleg hetek elteltével, mikor végre megérezted a hiányából áradó unalmat.
csalás !
' nem szép dolog valakit kibeszélni a háta mögött ! ' - mondjuk könnyelműen, mint általában klisék ezreit, persze ezt igazán csak másoktól várjuk el saját magunkkal szemben. mióta is lett ez akadály ? persze, titkokat kifecsegni nem szabad, sem a másik ellen beszélni a háta mögött, de megtiltani ezt csak úgy natúr... ez új ! sőt, inkább hangzik úgy, hogy a kevésbé izgalmas részeket az ember megtartja magának, mert mindegy is, és csak a tartalmasabb pletykákat meséli el. persze általánosítás ez is, de csak mert abból indulok ki, hogy még a jelentősen pletykaellenes emberekre is jellemző a fentebbi.
furcsa dolog az emberi álszentség, mert az ember már észre sem veszi, sokszor nem is tudatosan csinálja. sztereotípiákkal hitegeti magát, hogy mi helyes, mi nem, de ha arra kerül a sor, mégis saját szava ellen cselekszik, és még csak nem is tudja magáról. vicces is tud lenni az ilyen, főleg, amikor értetlenül áll az előtt, hogy az árcába mondják: ' te, barátom, akaratlan hazugságba burkolózva tetteted a náladnál jobb embert ! '
ezer és egy ilyen tulajdonság van a legtöbb emberben, mert szebbnek és nemesebbnek próbálunk látszani annál, amilyenek valójában vagyunk, pedig nem elhitetni kellene a külvilággal, hogy az igazság ellenére is így van, hanem kiszűrni ezeket az életünkből. de mit tehet az egyszeri cselekvő ember, aki bele sem gondol az egészbe ? semmit. tudatlanul menetel tovább, észre sem veszi, hogy minden utcasarkon miniatűr hazugságokat gyárt a világnak, mely már eleve ilyenekkel van tele.
csalás !
oly rengeteg formában gyenge az ember. úgy el lettünk rontva, mintha szándék szerint fogna el a hányinger saját bélműködésünk kudarcaitól. éppúgy mint sikereitől. egyetlen érvágás, és a test reakciója megváltoztathatatlanul pumpálja a vért oda, ahol a legnagyobb gondot okoz, figyelmen kívül hagyva az akaratot. egyetlen őszinte reflexünk az ijedtség, amely megbontja koncentrációt, kizárólag olyankor, mikor égető szükségünk lenne rá. egyetlen érzésünk sincs, mely akár szerelmes izgatottság, akár egyéb félelmeink hatására nem tehetetlenséget sugározva uralkodna el rajtunk.
szeretni csak az nem fél, akinek viszonozzák.
az elme egyébként is csak újabb rozsdás börtöne annak a rövidke életnek, ahonnan állandó jelleggel menekülni próbálunk. elégedetlenek vagyunk a tükörképünkkel akkor is, ha álmaink nőjének rúzsfoltjait törölgetjük arcunkról, mert csak azt a kaján vigyort látjuk a hátunk mögött, melyet sosem hallottunk még röhögni, mégis hisszük, hogy aki ennyire elrontott minket, az kezeit összedörzsölve kárörvend szerencsétlen felfogásunkon.
depresszió mindennek a gyümölcse. depresszió, melynek mértékéből eredően láthatjuk környezetünket a görbe tükör nélkül. depresszió, mely önmagát táplálja.
csalás !
minden ember a saját maga alkotta színészt alakítja, formálja, és még a szinkron sem a valódi gondolatokat tükrözi. örökös verseny folyik az élet felfedezettje címért, pedig a jelölést csak azok kaphatják, akik meg sem jelentek a forgatáson, mert helyette azt a világot bámulták, amelyikben önmagukat meglátták. a valódi önmagukat, smink és világítás nélkül, aszottan, mint a földre pottyant szilva, mielőtt kosárba tennék. ő már nem való a lekvárba. mosatlan rothadás csupán a lehullott, száraz levelek alatt, ázott földbe ágyazódott érték, mert végigélte életét, és nem próbált másnak látszani.
őt irigyelni nemesb, mint galambokkal szállni az égen, majd váratlan ajándékkal illetni az eresz alá merészkedőt. szabadságot megélni lehet önnön parasztságunk felvállalásával, a mások elöl féltve őrzött énünk hasztalan megtörése nélkül is, mert nem megmutatnunk kell a körülöttünk állóknak elnyomott lelkünk öndicsőített másságát, hanem megélnünk azt. és akkor ők sem fordulnának el.
az ember nem olyan állat, aki ne venné fel a földről még az aszott szilvát is, amíg valaki nem lép rá tiszta erőből, mert ami véletlenül nem történik meg, az már csak szándékosan tud.
csalás !
számtalan szúnyog lecsapása, és még több hangya eltaposása után is mi elégedetlenkedünk, ha bennünket nyomnak el, mert többnek tartjuk magunkat a nyolclábú, harapós dögnél, ha félünk is tőle. de még ha nem, akkor is. kiröhögjük a másikat a tükör túloldalán, és arcon vágjuk, ha viszonozni merészeli. ujjal mutogatunk a gyengébbre, akinek az akarata észrevétlenül múlja felül gonosz szándékunkat, mert meg sem fordul a fejünkben, milyen könnyen fakadnánk sírva az ő helyében. az ' ő ' helyében, aki mélyebb bugyrait járta meg a pokolnak, mint ahová bennünket emberséget meghazudtoló gúnyolódásainkért cserébe kívánna. kapaszkodunk felfelé a ranglétrán, és lerugdossuk azt, ki alattunk jár, addig küzdve, míg azokká nem válunk, akik mindenki mást rugdoshatnak. tátongó sebeinket marcangolva epével keveredett vért köhögünk fel, fizikai gyengeségünk ragacsos, vörös hírvivőjét, a halál közelségének piros lámpáját, mely végső figyelmeztetésként arcunkba robban.
' állj meg, Élet! Itt te nem mehetsz tovább ! '
maradunk veszteg, míg azt hisszük, van mit tennünk a továbbiakban, és el akarunk menni, ha úgy érezzük, semminek sincs értelme, de végül úgyis dolgavégezetlen leheljük ki lelkünket, ráhagyva a munkát a pár lépcsőfokkal alattunk kapaszkodó ficsúrra. lenézzük őt is, hiszen többet tapasztaltunk már nála, magasabbra jutottunk, megjártuk a túlvilágot is, és meg sem fordul a fejünkben, hogy alólunk egyszer bárki is fölénk kerekedhet, hogy egyszerre adja vissza, amit tőlünk egy életen át kapott.
meglehet, könnyebb elviselni a gondolatot, hogy mindössze a metafóra tükrözi hibásan a valóságot, és túlságosan belebonyolódtunk a nagy szavak elismerésre éhes halmazába, mert ennél jobb kifogást nem találhatunk arra, hogy úgy folytassuk vesszőfutásunkat, mint eddig is tettük, mielőtt valaki rámutatott volna világunk groteszk voltára.
csalás az egész, de legalább kimondtam, hogy az.
nem másért folyik ez a harc, mint learatni a pillanatnyi eufórikus győzelmet a kultúrálatlanság oltárán, melyhez mindenkinek rengeteg, szép, eredményes csalást kívánok !
kedd, március 9
hétfő, március 8
magic carpet days
az az igazság hogy unom
http://www.youtube.com/watch?v=l7bpFWzoyeg
de amúgy tényleg, a téltől már felfordul a gyomrom
nincs kedvem kimenni
tegnap annyira jól bevackoltam magam ágyamba, paplan meg takaró meg nagy zsák gumicukor meg vagy tíz liter tea
egésznap filmeztem és nem volt kedvem kikelni
komolyan nyárig el tudtam volna viselni
de neeem
ma reggel megint kelni kellett és menni
viszont az irodalom tanárom kezébe került a médiára beadott újságunk, aminek a végén ott virít a hajnal című novellám, valahol lentebb ott van, aki még nem olvasta
http://neszenekedd.blogspot.com/2010/02/juliuskozepen-volt-ket.html
és megkért hogy vigyek még neki : )
jéjj
lassan pedig a kiállítást is összeszervezzük miával a fotóinkból, remélem
http://www.youtube.com/watch?v=l7bpFWzoyeg
de amúgy tényleg, a téltől már felfordul a gyomrom
nincs kedvem kimenni
tegnap annyira jól bevackoltam magam ágyamba, paplan meg takaró meg nagy zsák gumicukor meg vagy tíz liter tea
egésznap filmeztem és nem volt kedvem kikelni
komolyan nyárig el tudtam volna viselni
de neeem
ma reggel megint kelni kellett és menni
viszont az irodalom tanárom kezébe került a médiára beadott újságunk, aminek a végén ott virít a hajnal című novellám, valahol lentebb ott van, aki még nem olvasta
http://neszenekedd.blogspot.com/2010/02/juliuskozepen-volt-ket.html
és megkért hogy vigyek még neki : )
jéjj
lassan pedig a kiállítást is összeszervezzük miával a fotóinkból, remélem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)